Határtalanul - Erdély

Június 10-én Kiskunhalasról indultunk hajnalban a közel 650 kilométeres utunkra. Maga az út és a koránkelés rendkívül fárasztó volt mindannyiunk számára, de a hosszas buszozás és a hegyek szerpentinjeinek sokasága végül meghozta gyümölcsét. A mai napig bennem él az a látvány, ami Székelyvarságon, a szállásunkhoz érve fogadott minket. A hegyek és a fenyők káprázatos látványa egytől egyig mindenkit elbűvölt. Majd a szálláshoz értünk. A Csorgókő Panzióban foglaltuk el a szobáinkat, és egyszerűen mesés volt. Volt teraszunk, ahonnan minden reggel a napfelkeltét csodálhattuk és a két személyes „lakosztályok” csodálatos élményt nyújtottak. Útközben megálltunk Aradon, mely az előző 7. osztályos kirándulásunkból kifolyólag számos régi emléket felelevenített bennünk.

Hétfőn már korán reggel az ínycsiklandó illatok és svédasztal fogadott minket. Igazi energia dús és finom reggeli meghozta a kellő lendületet a naphoz, így el is indultunk a Békási szoroshoz, mely számomra legeslegnagyobb élmény volt, és azt az érzést, amit az a hely adott, mindenkinek egyszer át kell élni. Az adrenalin, amely az egész testünket átjárta, ahogy a hatalmas kőfalak felénk meredtek és olyan aprónak és védtelennek éreztük magunkat, mégis örültünk, hogy ott lehettünk. Majd ellátogattunk még egy-két helyre, és végül hazaértünk. Esténként 3 fogásos vacsora várt minket, és azt hiszem azóta se ettem olyan jókat. Az esti étkezések során sokat nevettünk és jókat beszélgettünk, majd éjszakába nyúlóan beszélgettünk, társasoztunk és élveztük egymás társaságát.

A keddi nap volt azt hiszem életem legviccesebb napja, ugyanis egy helyi székely legény vitt minket fel traktorral a Madarasi Hargita alaptáboráig. Úgy gondolom ez volt az a pillanat, ami szó szerint összerázta a csapatot. Majd a kis kalandunk után megmásztuk a Hargitát. Rettentően elfáradtunk és csak csodáltuk, hogy a Tanárnőék hogy bírják ennyire a megerőltetést! Mi már az első 400 méteren kipurcantunk, olyan meredek volt. Majd visszafelé is traktoroztunk egyet.

A szerdai napon már jóval fáradtabbak voltunk, így a program során is csak látnivalókat tekintettünk meg. Itt ellátogattunk a Parajdi sóbányába. Hihetetlen élmény volt, a levegő olyan sós volt, hogy ha kiöltöttük a nyelvünket, lehetett érezni a só ízét! Soha nem láttunk még ehhez hasonlót.

Csütörtökön Székelyvarságot jártuk körbe, amely örök élmény marad számomra, hiszen terepjárókkal vezettek minket az ismeretlenbe. Voltunk sajtot kóstolni, megismerhettük a zsindelykészítés fortélyait és ellátogattunk egy gyönyörű vízeséshez. Este pedig az utolsó esténken a megszokottnál is tovább fenn maradhattunk és sokat játszottunk. Olykor- olykor még Lakó Eszter tanárnőt is bele vettük. Nagyon jól szórakoztunk.

Pénteken pedig korán reggel elindultunk a hazafelé vezető úton. Sajnálatos módon egy baleset ért minket, de úgy gondolom, mindez okkal történt. Ott ismerhettük meg egymást igazán. Mindenki vigasztalta a másikat és segítettünk ott ahol csak tudtunk. Mindenki számára egy hatalmas trauma volt. És büszke vagyok a tanárainkra! Amikor mindannyian zokogtunk a rémülettől és attól, hogy feleszméltünk milyen törékeny is az élet, a tanáraink erősek voltak. Lakó Eszter tanárnő, és az osztályfőnökünk, Biró Emőke tanárnő erős nők. Hálás vagyok az Úrnak, hogy ők ott voltak velünk. Attól a naptól kezdve ők a példaképeimmé váltak. Összetörhettek volna, de nem tették. Ott voltak nekünk és mindvégig nyugtattak minket és nem rendültek meg. Büszke vagyok rájuk.

Összességében számomra rendkívül nagy hatással volt, rengeteg életre szóló élményt szereztem és a legmeghatóbb a kiránduláson az a gondoskodás és odafigyelés volt, amelyet mindenki megélhetett. Segítettük a másikat, ha bajba került és óvtuk egymást. Csodálatos élmény volt!